Válasz a Mozgó Világnak 2010. december.
A Mozgó Világnak küldött kérdéseket átolvasva jól kirajzolódik a szerzők túlnyomó többségét jellemző életérzés. Vége a demokráciának, sőt a józan ész uralmának, ami ráadásul az emberek többségét láthatóan nem is különösebben zavarja. Akiket pedig ez kétségbe ejt – például a Mozgó Világ kérdezőit -, azok tehetetlenek.
A Mozgó Világ "kizökkent az idő" tézise nagyon jól ki is fejezte ezt a hangulatot. Pető Iván kérdése azért tetszik, mert a maga ironikus módján megkérdőjelezte az "egyedül lehetséges" utat, s ezzel a folyamatok, az azokat formáló különféle érdekű szereplők magatartása megértésének fontosságára hívja fel a figyelmet.
A nyár végén egy rövid, HVG-nek írt cikkben már jeleztem: volt valami naivitás abban a sok gazdasági szakemberre – így rám is – jellemző feltételezésben, hogy az új kormány nagyjából ott fogja folytatni a gazdaságpolitikát, ahol az előzők abbahagyták. Vagyis folytatódik az egyensúlyőrző gazdaságpolitika, s a kormányváltáskor természetes hangsúlyváltás, forrásátcsoportosítás ennek alárendelten fog végbemenni. Hogy a nyolc éven át folytatott, a kormány minden megszorító vagy reformlépését zsigerből elutasító, a társadalmi jólétet, az adócsökkentést csak elhatározás kérdéseként láttató ellenzéki retorika után, kormányzati pozícióban egyből reálpolitika következik a gazdaságban. Az új kormány meghatározó politikusainak egy része ugyanis nemcsak praktikus retorikai megfontolásból hirdette, hogy a gazdaságpolitika mindenekelőtt akarat és jó szándék kérdése, ennek megfelelően a mozgástér kiszélesíthető, a növekedés "beindítható", az egyensúly pedig érdeksérelem-mentesen megteremthető, hanem saját magát is meggyőzte erről. Ez az önszuggesztió szorosan összefügg a jelenlegi kormánypártokra jellemző centralizációval, a negatív visszacsatolás korlátozottságával. (Ez jól tükröződött a nyár elején, amikor a Kósa-féle államcsőd-vízió rettenetes negatív visszhangja ellenére napok teltek el a korrekcióig.)
Volt valami naivitás abban a feltételezésben is, hogy a kormánypártok nem fognak élni a parlamenti kétharmad adta lehetőséggel, s nem törekednek ténylegesen és maximálisan a már egy évvel korábban meghirdetett "centrális politikai erőtér" megteremtésére, amely a nemzeti ügyeket "a maga természetességével képviseli". Ezt világosan mutatja a jogállami hatalommegosztás nyár folyamán kezdődött viharos sebességű lebontása, az ezt szolgáló sok szervezeti és személyi változtatás. A kormányon belül költekezésre hajlamos miniszterek kordában tartására is szolgáló önálló pénzügyminisztérium megszüntetésétől kezdve a köztársasági elnök és az alkotmánybíróság törvényhozáshoz való lojalitását segítő lépésekkel folytatva, a független intézmények (pl. MNB, Költségvetési Tanács, Alkotmánybíróság) önállósága elleni támadásokon keresztül a különböző ellenőrző szervek élére gyakran kellő szakmai tekintély nélküli politikai vezetők kinevezéséig, vagy egyes nemzetközi szervezetekkel szembeni szabadságharcig.
A Gyurcsány-kormány kudarcát sokan elsősorban azzal magyarázzák, hogy a többségi akarattal szemben tartósan nem lehet kormányozni. A jóléti rendszerváltás fenntarthatatlansága, majd a szükségképpen következő gazdasági megszorítások, az erőtlen és felemás, – az ellenzéki demagógia tevékeny támogatásával – gyakran torzóvá vált reformok széleskörű társadalmi ellenszenvhez vezettek. A helyzet paradox voltát jelezte, hogy az "emberek" (és az ellenzéki pártok) a 2001-2006 közötti mesterséges élénkítő politikát, ezen belül a jóléti rendszerváltást szerették, miközben ez tette elkerülhetetlenné az utált "megszorításokat", amit 2008 végétől csak tetézett az elkerülhetetlen válságkezelés. A népszerű időszakban tehát hibás gazdaságpolitika folyt, a népszerűtlenben pedig – igaz kényszerből -, de fő vonásaiban helyes, amit éppenséggel erőtlensége és következetlensége miatt lehet bírálni. A végletes politikai megosztottság ugyanis gyakran döntésképtelenséget okozott, mivel nem volt mód a kétharmados többséget igénylő változások vagy akár személyi döntések végrehajtására, de magukon a koalíciós pártokon belül és között is sokszor hiányzott az egység, miközben romlott a társadalom legszélesebb értelemben vett biztonságérzete. Mindeközben a magyar gazdaság leszakadóban volt régiós versenytársaitól. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a változás, a "centrális politikai erőtér", a rend iránt nem lett volna társadalmi igény.
Csakhogy abban az elképzelésben is van valami naivitás, hogy ha a többségi akarattal szemben nem lehet kormányozni, akkor annak birtokában bármit meg lehet tenni. Hiszen a korlátoktól – legyenek azok pénzügyi, nemzetközi vagy éppen erkölcsi korlátok – nem lehet eltekinteni. Másrészt a többségi társadalmi akarat maga is sok kérdésben megosztott – nem lehet egyszerűen az "emberek" javára dönteni. Például a válságadók sem az érintett ágazatokat érintik, hanem – például áremelések, romló szolgáltatások és visszafejlesztések formájában – nagyrészt szétterülnek a gazdaságban. Ez akkor is így van, ha annak elszenvedői nem feltétlenül látják át, hogy azt nem a "friss áremelések által is visszaigazoltan méltán megadóztatott" cégek rosszindulatának, hanem éppenséggel maguknak az adóknak köszönhetik.
A jelenlegi kormánypártok ellenzéki korszakukban a növekedés beindítását, a foglalkoztatás látványos bővítését, radikális adócsökkentést, a magyar vállalkozások (kis- és középvállalatok, gazdák, állami vállalatok) segítését, az életszínvonal emelését, a közszolgáltatások színvonalának emelését ígérték. Ennek eszközeiről és forrásairól – a korrupció és a bürokrácia felszámolásán kívül, ami fontos, de rövidtávon csak kevés új forrást eredményez – alig esett szó. Nem véletlenül, hiszen szabad források nem voltak, ilyet csak átcsoportosítással, reformokkal lehet szerezni.
Ezért az új kormány működésének első féléve a kormányzati mozgástér bővítéséért folytatott harcok története. Eddig három csatát láthattunk, kormányzati győzelmekkel és vereségekkel, de egyaránt nagy és felesleges veszteségekkel. Ezek a forint gyengülésében, a kamatcsökkenési folyamat megrekedésében, a kockázati felárak emelkedésében, a tőkevonzó és növekedési képesség gyengülésében, a jogbiztonság és a nemzetközi tekintély eróziójában mutatkoztak meg. Azaz azokat a területeket – a növekedés, a foglalkoztatás, a devizahitelesek védelme – érte csapás, amelyeket a kormány különösen fontosnak gondol.
Az első csata még a választások előtt, a 7%-os idei államháztartási hiány veszélyével való riogatással kezdődött, miközben a nemzetközi és a független hazai intézmények csak minimális hiánynövekedést tartottak reálisnak az elfogadott 3,8%-hoz képest. Pontosabban az első puskalövés még 2009 végén, 29 "független" közgazdász levelének dördült el, akik már akkor nagy veszélyeket láttak a költségvetés tervezetében. Ezt követte az elhúzódó majd elhalt "csontvázkeresés", a göröghöz hasonló gazdasági helyzet és államcsőd vizionálása. Mindennek valódi célja az előző (Bajnai-) kormányra kenni azt a költekezést, amire valójában az új kormány készült. Az EU azonban nem volt vevő az államháztartási hiány lazítására. A görög válság utáni hangulatban a magyar retorika a pénzvilágban pánikot, az EU-ban ellenszenvet váltott ki, ami többek között forintgyengülésben és a kockázati felár megugrásában, s nem utolsó sorban nemzetközi megrökönyödésben tükröződött. A kormány nemcsak kénytelen volt elkötelezni magát az eredeti 2010. évi hiánycél betartása mellett, de a korábbinál rosszabb feltételek közé került.
A második csata a kormányfő 29 pontos akcióprogramjával indult, ami – a 2010. évi hiánycél megerősítésével – egyben az első csatavesztés okozta károk minimalizálását is célozta. A kezdeti piaci reakciók ennek megfelelően pozitívak voltak, azonban a példátlanul nagy bankadó, a 2011. évi egykulcsos, családi jellegű adózás fedezetlennek látszó meghirdetése, az MNB függetlensége elleni megújuló támadások majd az IMF-tárgyalások megszakítása újabb bumeránghatást okozott Magyarország pénzügyi és általános megítélésében. S az EU-pénzügyminiszterek értekezletén Magyarország – az előző kormány által ígérteknek megfelelően – kénytelen volt megerősíteni, hogy 2011-re vállalja a 3% alatti GDP-arányos deficit elérését.
A harmadik csata a vállalt hiánycél "megszorítások nélküli" elérését célozta az un. válságadók segítségével. Ezek körébe sorolható a már nyáron bejelentett bankadó, a három ágazatot – a kereskedelmi láncokat, a távközlést és az energetikai szektort érintő – teher, valamint a magán-nyugdíjpénztárakba befolyó befizetések "átirányítása". Ezt egészítette ki a magán-nyugdíjpénztári vagyon jelentős részének folyó költségvetésbe csatornázása, felélése, s ezzel a jövendő nyugdíjas generációk majdani nyugdíjának megsarcolása. Ez a csata ürügyét és eszközeit tekintve is tartalmaz némi csalfaságot. Egyrészt ezekre a többletbevételekre nem a válság, sőt nagyrészt nem is a hiány csökkentése miatt volt szükség, hanem azért, hogy a kormányzat fedezetet találjon a társasági és személyi jövedelemadó csökkentére. Az adók révén valóban halaszthatóvá váltak a (gyakran népszerűtlen) reformok. Emellett azzal, hogy az adóemelést az érintettek igyekeznek továbbhárítani vevőikre, beszállítókra, dolgozóikra (s visszafogják magyarországi aktivitásukat), olyan kép alakul ki, hogy a megszorítás a gonosz multik műve, ami mintegy utólag is legitimálja az ellenük való kormányzati fellépést.
Az első két csatától eltérően a harmadik csata különböző hadszínterein a kormány látszólag nyerésre áll. A 2011. évi hiánycél elérhető, az adócsökkentésnek nagy valószínűséggel meglesz a fedezete. Az alkotmányossági kockázatok azonban az Alkotmánybíróság jogosítványainak megnyirbálásával sem múltak el, s kétséges a magán-nyugdíjpénztári tagok – főleg a magas megtakarítással rendelkezők – magatartása is. Nagy kérdés, hogy 2011 tavaszán – amikor az EU-nak el kell fogadnia az új magyar konvergencia-programot -, erre valóban sor kerül-e. Különösen kérdéses a magán-nyugdíjpénztári vagyon folyó kiadásokra való fordításának s főként az egész gazdasági pálya fenntarthatóságának megítélése. (Magyarán, mivel lehet a későbbiekben pótolni a vagyon-felélést, az egyre kevésbé átmenetinek szánt adókat, az európai tendenciákkal ellentétes "ellenreformációt" a nyugdíjrendszerben.) Ezek kapcsán még fontos csatavesztések következhetnek be, amelyek az egyelőre 2011-re fókuszáló pénzügyi befektetők körében a magyar helyzet megítélésének radikális rosszabbodását válthatja ki (főleg kedvezőtlen nemzetközi pénzügyi fejlemények esetén). Ugyanakkor nem zárható ki egy olyan, a költségvetés kiadási oldalán érdemi strukturális reformokat végrehajtó gazdaságpolitikai korrekció sem, ami növeli a folyamatok fenntarthatóságának hitelességét, s ezzel elkerülhetővé teszi a csatavesztést, vagy legalábbis csökkenthetővé annak mértékét.
A háború azonban nem áll győzelemre. Az adócsökkentések alig segítik a növekedést. Az egykulcsos szja igazi nyertesei, a magas jövedelműek inkább megtakarításaikat, semmint fogyasztásukat növelik, vagy ha igen, pl. autójuk lecserélésével nem a hazai termelést, hanem inkább az importot húzzák. A társasági adó csökkentésének pozitív hatását pedig félő, hogy bőven ellentételezi a megrendült jogbiztonság okozta befektetői passzivitás. (A nagy autóipari beruházások sem jelentenek ellenpéldát, hiszen ezek előkészítése döntően még az előző kormány időszakában következett be.) Az adóemelések viszont a bankok hitelezési aktivitásától kezdve az üzleti szektor fejlesztési elképzeléséig visszafogják a növekedést. Az EU-források nagy infrastrukturális beruházások helyett vállalkozói támogatásra fordítása könnyen ezek többleteredmény nélküli szétfolyásához vezethet (bár ennek tényleges mechanizmusáról még alig tudni valamit). Az export fejlődése továbbra is dinamikus maradhat, ami kedvező, de éppen ezért az egyoldalúságért, a belföldi piac elhanyagolásáért bírálták a jelenlegi kormánypártok az előző kormányt.
Márpedig ha nem sikerül érdemben, legalább a környező országokra jellemző ütemre gyorsítani a magyar gazdaság fejlődését, s érezhetően emelni a lakosság fogyasztását, az azok körében erodálhatja a kormányzat iránti bizalmat, akik nem látják át a jövő felélésének már most is sejthető rettenetes következményeit. 2011-ben a kormánynak feltehetőleg egy türelmetlenebbé váló nemzetközi és hazai közvéleménnyel kell szembesülnie, miközben ezeknek csak egymás ellenében lehet majd megfelelni. Idén, ha a kormánypártok nem erőltették volna mindenáron választási ígéretük, az adócsökkentés végrehajtását – ami persze az adóemelésekkel együtt persze legjobb esetben is csak adóátrendezésnek nevezhető -, ezt sokkal kisebb konfliktusokkal lehetett volna megvalósítani.
Azt még csak értem, hogy az emberek egyelőre nem veszik észre, hogy az elmúlt évek legkülönbözőbb részígéreteinek betartása – az adócsökkentéstől a vasúti szárnyvonalak újranyitásától a patikaliberalizáció visszavonásán át a „profithajhász” multik megrendszabályozásáig – valójában súlyosan rontja az egész rendszer működésének hatékonyságát; az összes adóteher emelkedésétől a fenntartható növekedés lehetetlenítésén át a jogbiztonság erodálásig. Azt azonban már alig, hogy miért gondolja azt a kormány, hogy ez a lassú növekedés következtében nem fog előbb-utóbb kiderülni, s mire kiderül, már csak a rossz és még rosszabb megoldások közül fog tudni választani?
Kontakt: Karsai Gábor, vezérigazgató-helyettes 
